A fáklya – szülőkről, szülőknek – hogy mennyire igaz...

Van olyan éles határvonal, amikortól gyermekünk felelőssé válik tetteiért? Van olyan csodás pillanat, amikortól a szülők kívülálló megfigyelőként tekintenek gyermekük életére, és vállukat rándítják, hogy „ez úgyis az ő életük” és nem éreznek semmit?

A 20-as éveimben járva egy kórház folyosóján állva vártam, hogy orvosok néhány öltéssel összevarrják a fiam fejét. Azt kérdeztem:

-        Mikortól nem aggódunk?

A nővér azt válaszolta:

-        Amikor már túl lesz a baleseten.

Édesanyám csak némán mosolygott.

A 30-as éveimben egy osztályterem kis székén ülve azt hallgattam, hogy az egyik gyermekem folyamatos locsogásával hogyan zavarja meg az órát és közben hogyan lépdel a rendszámtábla-gyártó kisiparosi álma felé. A tanár mintha a gondolataimban olvasna mondta:

-        Ne izguljon, mindannyian átesnek ezen, később hátradőlhet, ellazulhat és élvezheti a társaságukat.

Édesanyám ekkor is csak némán mosolygott.

A 40-es éveimben rettenetes sokat vártam, hogy végre megcsörrenjen a telefon, hogy hazaérjen az autó és, hogy kinyíljon a bejárati ajtó. Egy barátomtól ezt hallottam:

-        Önmagukat keresik. Ne aggódj, néhány éven belül abbahagyhatod az aggódást. Felnőtté válnak.

Az édesanyám csöndesen mosolygott.

50 évesen elegem lett a beteges, fáradt és védtelen énemből. Még mindig aggódtam a gyermekeim miatt, és ehhez hozzájött egy új ránc is. Nem tudtam eltüntetni. Az édesanyám csöndesen mosolygott. Továbbra is magamat okoltam a hibáikért, lesújtott az elégedetlenségük és lehangolt a csalódásuk.

Ismerőseim azt mondták, hogy amikor megházasodnak a gyermekeink akkor véget ér az aggódásunk és élhetjük a saját életünket. El szerettem volna hinni, de ilyenkor előjött bennem édesanyám szerető mosolya és egyre sűrűbben ismételt kérdése:

-        Haloványnak látszol. Rendben vagy? Hívj, amint hazaérsz. Rossz a hangulatod?

Létezik, hogy a szülőket egy teljes életnyi aggódásra ítélték? Az aggódást fáklyaként adjuk tovább, mely aztán bevilágítja az emberi gyengeség és az ismeretlentől való félelem útvonalát? Az aggódás átok vagy épphogy áldás, mely a magasrendű élőlénnyé tesz minket?

Az egyik gyermekem az utóbbi időkben aggódva esett nekem, hogy:

-        Hol jártál? 3 napja hívlak és nem vetted fel. Aggódtam.

Boldogan mosolyogtam. Megkapta a fáklyát.